Hírek

Aktualitások

 

Az idei, sorszám szerint az 54. Barlangnapot az MKBT és a Mecsekben kutató barlangkutató csoportok közös szervezésében 2010. június 18-20 között rendezték a Mecsek hegység területén. Ha egy szóval kellene jellemeznem a Barlangnapot, akkor azt mondanám, hogy AGYAGOS volt. Szerencsére senki sem kényszerít ilyen botor szűkszavúságra, úgyhogy megkísérlem egy kicsit alaposabban körülírni, hogy milyen kalandokban is volt részünk.

Az egyesületből végül négyen utaztunk el erre a jeles eseményre (Berci családostul, így az utánpótlás is szép számban képviseltette magát) és azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy feledhetetlen élményekben részesültünk. A pénteki nap - Berciék kivételével, akik korábban érkeztek, ezért aznap még meg tudták nézni az Abaligeti-barlang kiépített részét - jobbára a tollászkodás jegyében zajlott, azaz regisztrálás, eligazítás, pakolászás és sátorverés. Meg kell mondanom, hogy az SZKBE kutatóháza irigylésre méltóan szép és tágas és felszerelt és ráadásul sátorverés szempontjából (is) ideális terepen van, nagy füves-ligetes térség, ahol még a sátorcövekek leszúrásával sem kell sokat bíbelődni; mintha még a finom puha talajt is a barlangászok kedvéért rendelték volna...

Szombaton elsőként az orfűi Vízfő-barlangot tekintettük meg, ahová még éppen beslisszolhattunk a Marcell Loubens kupa barlangi előkészületei előtt. Azt hiszem az itteni barlangtúra bizonyos szempontból nekünk egy kicsit csalódás volt, amit nagyrészt annak tulajdonítok, hogy az egykor vízellátási célokat szolgáló barlangot rettenetesen elcsúfítják az ottmaradt vízgazdálkodási műtárgyak, rozsdás csövek, vaslemezek, csapok, fogantyúk és mindenféle egyéb ketyerék, amikből különösen akkor láthatunk sokat, ha - ahogy mi is - a Gombán keresztül megy le az ember a barlangba. Ha igaz, akkor a barlang még mindig az Orfűi Vízmű kezelésében van, igazán gondoskodhatnának a műtárgyak eltávolításáról, szerintem bármelyik barlangászcsoport örömmel segítene ebben. A vizet, amiben helyenként derékig meg kellett mártózni, kellőképpen hidegnek éreztük (különösen az a túratársunk, aki a Zuhatagos-teremben egy rossz lépés következtében még úszott is egy kicsit), de a hőfok egy idő után nem volt elviselhetetlenül kellemetlen. A Cseppkőerdő és a Cápaszáj után (ahol én majdnem szörnyethaltam egy a Marcell Loubens kupa mentési feladata miatt odakészített életnagyságú próbababától) nem volt túl nagy kedvünk az egykori zárógáton át bekúszni abba a széles, ám igen lapos terembe, amit a jelentékeny agyagkitöltés sem tett számunkra különösebben vonzóvá. (Csak a túra után tudtuk meg, hogy ez a Tepsi nevű terem és arrafelé is érdemes lett volna nézelődni, de sajnos erről akkor még nem volt tudomásunk.)

A rozsdás csövek okozta csalódást elég jól kompenzálta az a csoda, amiben a Zuhatagos-terembe visszaérkezve részesültünk. A tó felszínén ismeretlen eredetű "valamik" csillogtak-villogtak, lebegés közben tüneményes gyöngyházszerű reflexfényként visszaverve fejlámpáink fényét. Azt hiszem a döbbenet, ami néhány másodperc múlva - az ismeretlen eredetű lebegő tárgyak felismerését követően - állt be, életem egyik legszebb pillanata marad. Az úszkáló valamik ugyanis fejjel lefelé fordított teli sörösdobozok voltak (rendeltetésük szerint szintén a barlangász-kupa feladatait gyarapítandó), amik a kevés beléjük szorult levegő miatt homorú fenekükkel éppencsak kilógtak a vízből. A sörösdobozok közé gázolva a tó Északi oldalán bearaszoltunk a Szintes-terem felé vezető kürtőbe, aminek a kimászásáról némi próbálkozás és tanácskozás után lemondtunk, részben mert elég kitettnek tűnt, részben mert helyismeret nélkül könnyelműségnek tartottunk volna egy ilyen mászást bevállalni. (Egy beszerelt kötél nem jött volna rosszul ezen a helyen.) A két útvonalkurtítás miatt ez a túra egyébként meglehetősen rövidre sikeredett.

A nap második barlangja a Szuadó-völgyben található Trió-barlang volt, amit teljes létszámban (beleértve Berci családját is), azaz nyolcan (5 felnőtt, 3 gyerek) kerestünk fel. Az öltözködés közben ért irdatlan mennyiségű szúnyogtámadástól kissé megtépázva indultunk lefelé az amúgy nem túl bizalomgerjesztő homokkő réteglapok között, egy szűkös kis minikanyonban (mint utóbb olvastam, ez a barlang Csúszda elnevezésű része), ahol a három gyerek közül a két fiú jobbnak látta anyukájuk kíséretében visszafordulni. Nem így Klára (a középső gyerek a három közül), aki nemcsak hősiesen, de nagy lelkesedéssel folytatta velünk a túrát és kitartott egészen a Vizes-ág kutatási területének határát jelző terméig (innen kb. 15 méterre van a jelenlegi végpont), amivel igazán rászolgált az elismerésünkre. Mire idáig jutottunk, addigra az agyagdagonyákban annyi sarat szedtünk föl magunkra, hogy kivétel nélkül a fülünk tövéig agyagosak lettünk. Nekem a barlang felső, homokkő lemezekkel tagolt része volt érdekesebb, talán azért, mert eddig nem nagyon láttam ilyen szép szabályosan rétegzett falfelületeket. A Trió egyébként nem szűkölködik cseppkőképződményekben sem. Érdekes, hogy az egész barlang sötétszürke, sokszor majdnem fekete és ha valahol esetleg fehér kőzetrészlet bukkanhatna elő, ott szinte biztos, hogy agyag borítja a falakat. Ettől az egész barlang (a cseppkőképződményeket is ideértve) egy kissé "gyászos" öltözetbe bújik, ami egyáltalán nem áll rosszul neki, sőt talán még vadregényesebb is lesz tőle. (Nem tudom, hogy a homokköves felső rész vajon a mangánkiválások miatt ilyen sötét-e, de az alsó rész kőzetalkotója - ahogy olvastam - az eleve szürke színű anizuszi mészkő.)

Sajnos itt sem voltunk igazán alaposak, mert csak utóbb, amikor a térképet tanulmányoztam, derült ki, hogy az Agyagos-ágat nem jártuk be teljes egészében, valószínűleg azért, mert amikor szembe találkoztunk egy lefelé tartó csoporttal, elkerülte a figyelmemet a járat folytatása (hiába, a helyismeret hiánya nagy hátrány). A felszínre érkezvén a barlang bejáratánál "felejtett" behűtött sörökkel felfegyverkezve elszaladtunk a patakvölgy felsőbb szakaszáig, ahol a vízfő patak vize még nem tűnik el teljesen a völgy víznyelőiben. A patakban végre egy rendes kis beach fürdőzés keretei között megszabadultunk az overalljainkra ragadt förmedvényes agyagmáztól.

A szombati nap utolsó barlangjaként az Abaligeti-barlang Nyugati II. oldalági átmenő túrájára regisztráltunk. A kb. kétórányi luftot, ami a visszaérkezésünk és az új túra kezdete között maradt, igyekeztünk aktív pihenéssel (evés, ivás, overall és műnyúl szárítgatás) tölteni. Ezt egyébként pszichésen is igényeltük, mert a barlangnapi túraleírások is elég baljós dolgokat írtak az oldalági szakaszról. Idézem: "Az Abaligeti-barlang leghosszabb - a főágnál is hosszabb - oldalága a Könyvtár-teremből nyílik. Teljes hossza kb. 800 m. Egyes szakaszai nehezen járhatóak, sokszor kell a szűk patakos járatban négykézláb menni, olykor hason kúszni. A túra során legalább háromszor teljes elázásra kell számítani (vízzel kitöltött kuszodák). Helyenként kitett mászások nehezítik a túrát. A sok nehézséget a változatos formák, a cseppkövek, heliktitek, a helyenként Főági méreteket is elérő járatok feledtetik. A barlang bejárása nehéz, csak megfelelő gyakorlat, jó állóképesség esetén ajánljuk."

A leírás okozta "pszichés terhelést" tovább fokozta, hogy a barlanggal kapcsolatos aggodalmaskodó kérdéseinkre az oldalágat már megjárt barlangászok sem tudtak egyértelmű válaszokat adni, sőt néhány olyan elszólás kifejezetten nyugtalanító volt, mint pl.:

• "néhány helyen el lehet tévedni, de ezeken a helyeken nyilak jelzik az utat, amiket - ha nem agyagosak - könnyen észre lehet venni"
• "kb. 3 órányi túraidővel kell számolni, de ha itt-ott eltévedtek, akkor ez elnyúlhat egy kicsit"
• "ja igen, a barlang főbejáratát 6 órakor bezárják, úgyhogy nem tudtok visszajönni"
• "nehogy beszoruljatok, mert aztán mehetünk kihúzkodni benneteket, ahogy a 13 évvel ezelőtti barlangnapokon"
• "nem olyan szűk, úgy emlékszem, hogy ott áttuszkoltak valahogy"
• "majd ne ijedjetek meg, lesz egy szűkület ahol csak félrefordított sisakkal lehet átmenni, úgy, hogy az egyik fületek a víz alá kerül, ami egy kicsit kellemetlen érzés lesz"
• "az utolsó 8 méteres akna egy kicsit riasztó, de van benne egy kötél, úgyhogy ha valaki felmászik, akkor a többiek felső biztosítással már nyugodtan ki tudják mászni"

Szóval kellőképpen felborzolt idegekkel vágtunk neki a túrának hármasban: Jani, Tünde és jómagam. 17:45 körül kutyafuttában még lejelentkeztünk a pénztárnál, ahol megerősítették, hogy ha esetleg vissza kell fordulnunk, akkor reggel 8 előtt ne nagyon számítsunk kijövetelre (a szervezőség természetesen hamarabb értünk jött volna, ha nem érünk vissza időben).

A főágban az oldalág bejáratáig tartó 350 méteres kiépített részt gyakorlatilag "lerohantuk", kb. 3 perc alatt ott is voltunk. Innentől jókora szakaszon egy meanderező, egyre szűkülő járat kezdődik, amiben eleinte négykézláb, majd szakaszosan hol hasonfekve, hol térdepelve lehet haladni, végül megadja magát az ember és belefekszik a patakba (és igen, a víz alá merülő fül tényleg egy kicsit kellemetlen érzés). A hangulatunk a terepviszonyoktól függően hol bizakodó, hol aggályoskodó volt, de úgy gondolom, hogy végig nagyon jó teljesítményt nyújtottunk, nemcsak technikailag, hanem körültekintésben és csapatmunkában is. Egy-egy technikásabb barlang esetén látja az ember, hogy mennyire alkati kérdés, hogy ki mit lát nehéznek. Mindegyikünknek voltak nehéz pillanatai, de szerencsére ezek nagyon ritkán "terjedtek" át mindhármunkra, mindig volt aki bíztatni tudta a többieket. A túra után elmondhatjuk, hogy sokkal nagyobb volt az izgalom, mint amit végül a barlang indokolt volna, de így legalább kellő alázattal (sőt, az oldalág sajátosságait figyelembe véve talán mondhatom, hogy "elázattal") álltunk hozzá a barlanghoz. Agyagban és vízben itt sem volt hiány, és bár a helyes út sokszor nem volt teljesen egyértelmű, csak egyszer tévedtünk el komolyabban. Ez körülbelül 20-30 méter plusz távolságot jelentett és egy kisebb kürtő kimászását. Az időveszteség szerencsére nem volt jelentős. Az eltévedés után még árgusabb szemekkel próbáltam meglelni a nyilakat, és miután többnyire én haladtam elől, egyre gyakrabban kérdeztem idegesen, hogy "Láttatok nyilat?". Olyan ez a dolog, mint a gombaszedés, ha nem áll rá az ember szeme, akkor kémlelhet fürkészhet akármennyit, nem fog találni semmit. Nálunk Jani volt a "gombaszedő", jónéhányszor mentett meg minket újabb elcsalinkázástól. Az út vége felé a sok kepesztős szűkület ellenére is egyre több és szebb termet láthattunk heliktitekkel és cseppkövekkel. Ezek a szakaszok engem a Szabadság-barlangra emlékeztettek leginkább. Az idő multával egyre jobban vágyakoztunk már kifelé, amikor végre elértük a szervezők beszámolója alapján már ismert kulcslyuk szelvényű járatszakaszt. A kijárati akna megtalálása is okozott egy kis bonyodalmat (hiába volt meg a kifelé mutató nyíl, nem gondoltuk, hogy egy a falból nyíló kis nyíláson keresztül kell majd behatolni az aknába). A kimászást megint egy kicsit túlparáztuk, utólag mindhárman közepesen nehéznek minősítettük a falat, bár Jani, aki vállalta az előmászást, föntről csak annyit mondott, hogy "azért meg kell adni a tiszteletet annak a 8 méternek". Ezt valószínűleg mások is indokoltnak tarthatták, mert pl. az MKBT egy korábbi túraleírásában ezt olvastam: "kb. tízméteres akna, szabadon mászható, kicsit húzós". Az akna után még néhányszor megmerültünk egy-egy híg fos jellegű agyagtócsában, végül még világosban, varacskosdisznószerű állapotban, 20:45 körül értünk ki az Akácos-víznyelő kútgyűrűs kijáratán, hozva ezzel az átlagos szintidőt, ami - tekintve hogy teljesen ismeretlenként jártuk be a barlangot - szerintem kifejezetten jó teljesítménynek mondható.

A barlangi patak jéghideg vize után termálfürdőnek tűnt az abaligeti csónakázó tó, ahol szabályos lubickolásba kezdtünk (természetesen overallban) és szertartásosan megmostuk egymás hátát. Ez nagyon emelkedett pillanat volt, amit - Jani kivételével, akinek még autót kellett vezetni - néhány korty pálinkával is megpecsételtünk.

A szombat estét az evilági örömöknek szenteltük, azaz buliztunk, amíg bírtuk. Mire visszaértünk a táborba, addigra tele volt a kantin és mindenki tömte magát a beígért "included" vacsorával, amiből szerencsére még nekünk is jutott. (Egyesek szerint még jól is jártunk, mert nekünk már "bátrabban" szedtek a gulyásból.) A meleg leves igazán jól esett, de az igazi meglepetést Berci hozta fenn a sátraknál, aki - amíg mi az Abaligeti-barlangban szívattuk magunkat - gondoskodott az esti koktélozáshoz egy kis jégről (kávéspohár formájú jégtömböt kell elképzelni). Ha lehet, ezt még nagyobb csodaként éltem át, mint a Zuhatagos-termi sörúsztatást. Képzeljétek csak el az idilli képet, amint tábori körülmények között ekkora luxust produkálunk! Másfél üveg Baccardi és néhány órányi tánc után kidőltünk (Tünde bírta a legtovább, ő hajnali négyig ropta!).

Másnap valami miatt Erdély Miklós Apokrif előadásának szavai kondultak meg a fejemben:
"Magam részéről a szelíd dolgokhoz a másnaposság állapotában szoktam nagyon erősen vonzódni. Tehát mondjuk, ha előző nap, nem mondom, hogy pont berúgtam, de nagyon sűrű eseményekben vettem részt, vagy nagyon sűrű eseményeket éltem át, akkor hirtelen nagy nosztalgia, vágyakozás fog el a lehető legártatlanabb dolgok iránt, olyanok iránt, amit a Po Csüji nevű kínai költő szokott ajánlani. Olyan dolgok, mint egy nádszék vagy egy fa árnyéka, vagy néhány szem málna, borzadályosan hiányozni kezdenek."

Ebből az jött ki, hogy érveinket és ellenérveinket felsorakoztatva, végül fájó szívvel lemondtuk a vasárnapra szánt barlangtúrát, amit a Spirál-barlangba terveztünk. Ritkán gondolom magamról, hogy bölcsen cselekedtem, de azt hiszem ezúttal ez volt a helyes döntés. A szervezők szerint ugyan könnyebb túrára számíthattunk volna, mint előző nap, de a túravezetők szándéka szerint az új részeket is be kellett volna járni, így legalább 3-4 órányi túrázásra lehetett számítani, egy komolyabb szűkülettel, két ereszkedéssel és visszafelé létrázással. Biztos vagyok benne, hogy az adott helyzetben az ember átkapcsol "barlangi üzemmódba" és egy bizonyos határig nem számít, ha kialvatlan vagy fáradt, de ilyen körülmények között épp a túrázás "élvezeti értéke" romlik, nem szabad hagyni, hogy a teljesítmény és a bizonyítási vágy kerüljön felül.

Berci és a nagyobbik fiú, akiket nem viseltek meg annyira az előző napi események, még beneveztek a Vízfőbe egy "vasárnapi merülésre". Szó szerint, ugyanis Pál Berci (a nagylegény) úszott egyet a tóban. Berci ezzel szemben rejtélyes módon alig lett vizes. Nem is tudtuk hogy ilyen remekül megy neki a vízen járás...

Hazafelé menet ők még a Tettyei-mésztufabarlangot is megnézték, idézem, amit Berci a barlangról írt:

"A tettyei barlang egy épített barlang, amit a Tettyébe vájt boltíves lakó- és tárolóüregek (pincék) összebontásával hoztak létre a múlt század elején, amikor Pokol Kapuja néven egyfajta vásári látványosságként papírmasé sárkányokkal és egyéb szörnyekkel riogatták benne a pénzéért szórakozni vágyó nagyérdeműt. Persze vannak természetes, víz alakította járatai is, de érdekességét nem annyira a természetes képződmények, mint inkább az kibányászás során talált megkövesedett fatörzslenyomatok, és egyéb leletek adják. A barlangot ügyesen alakították ki helytörténeti-geológiai interaktív bemutatóhellyé, ahol ásványi leletektől, egykori berendezett barlanglakásig minden helyet kapott, még egy kis rövidfilmet is végignézhettünk a karsztképződmények kialakulásáról, amit egy hatalmas sárkány szájából vetítettek ki. A vezetés 30 perces volt, és igazán kedves befejezése a szép hétvégének."

Végül azt is el szeretném mondani, hogy mennyire értékeljük vendéglátóink munkáját. Láthatóan mindenre nagyon alaposan felkészültek, az események az előirányzott rendben zajlottak, ugyanakkor elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy ne boruljon minden egy-egy csúszás vagy módosítás következtében. Ráadásul az időjárás is nagyon kegyes volt hozzánk. Az igencsak kedvezőtlen előrejelzésekkel szemben csodálatos időnk volt, és a barlangi vizeken kívül nem kaptunk semmi egyebet a nyakunkba. Minden korosztálynak volt lehetősége arra, hogy jól érezze magát (öröm volt nézni a sok gyereket), akár a föld alatt, akár a föld felett keresett magának programot. Mindaz, amit mi élvezettel "fogyasztottunk", a rendezőségnek óriási munka lehetett, amit az egyesület nevében is köszönünk. Örülünk, hogy ott lehettünk!

Lamprechtsofen Höhle - február 19.

Na persze barlangászni is jó dolog, de azért az sem kutya, amikor a kutya, akarom mondani az ember (végül is a kutya is ember, nem?), a szelídebb polgári örömöknek élve, békésen szopogatja a jeles hétvégéről megmaradt árva kis Stiegl söröcskéjét és borostáját vakargatva otthonos melegben lapozgat fejében az emlékek között...

Hát lássuk csak, hogy is vót, mint is vót...

Alig hagytuk hátunk mögött Bécsnek büszke várát, amikor szokatlan dolog történt. Sándorunk mérhetetlen türelmének és a hely szelleméhez méltó poroszos vezetési fegyelmének köszönhetően, méltán mondhatom, hogy valószínűleg az osztrák Autobahn legszelídebb utasaiként faltuk a kilométereket, amikor se szó se beszéd, egy kék villogóval ellátott vámőrkocsi vágott elénk. Még fel sem ocsúdhattunk első meglepetésünkből, midőn az anyósülés lehúzott ablakán keresztül egy - láthatóan képzett - jedi lovag integetett előrefelé ciklámenszínű fénykardjával, ezzel jelezvén, hogy bizony jobb lesz ha követjük őket. Mi mást tehettünk volna? A nagyúr jelenlétében azonmód beálló konvergencia következtében, félve követtük a sorsunk diktálta utat kilométereken át, titokzatos mellékutakon, míg végül elértük a fináncok bázisállomását. Aggodalmunk csak a vámőrkocsiból előugráló jámbor arcú zöld emberkék láttán kezdett csökkenni valamelyest, amit részünkről - a képtelen helyzet következtében - szűnni nem akaró egyetemes és eufórikus heherészés és kacarászás fogadott. A vámosok az első pillanatokban érezhetően nem tudták eldönteni, hogy egy betépett csempészekből vagy elmegyógyintézeti ápoltakból (esetleg mindkettőből együtt) álló csapattal van-e dolguk. Elég morbid volt a helyzet, de drága Gáborunk jóvoltából, akinek végre alkalma nyílt megcsillogtatni alsó-stájer és felső-bajor nyelvjárásbeli ismereteit, viszonylag csekély időveszteség árán tisztáztuk, hogy nem vagyunk sem drogkereskedők, sem cigaretta- vagy alkoholcsempészek, sőt az osztrák vám- és pénzügyőrség oly' szerencsésnek mondhatja magát, hogy a sors ezúton egy igazi barlangász csapattal hozta őket össze. Ezt ellenőrizendő az egyik kevésbé jámbor arcú finánc szerencsére épp az én viseltes hátizsákomat szúrta ki a csomagtartóban, amiből önfeledten mosolyogva fordult ki a sisakom és fejlámpám, mi több, pimaszul kacérkodva kandikált ki két zöld csizmaszár... A vámtiszteknek végül a Camponás hétvégére készült Guru-Bebte egyenpólók adták meg a kegyelemdöfést. Ezt követően békésebb diskurzus vette kezdetét, melynek során finánc barátaink felnyitották szemeinket és megmutatták nekünk, hogy miért is találták gyanúsnak besötétített ablakú, sérült seggét a földön hordozó, magyar rendszámú autónkat, amelyik ráadásul szinte szőrszálhasogató pontossággal igyekezett a szabályos közlekedés látszatát kelteni... "Hm... tényleg", mondtuk erre és megragadva a vámosok megenyhülését, gyorsan visszacurukkoltunk az autópályára, kicsit bánkódva azért, hogy végül mégsem készült el az "Österreichische Zoll und das Guru Gruppe" csoportfénykép.

E bizarr fordulat után jódarabig szinte repültek a kilométerek és a verőfényes koradélutánt már szálláskereséssel tölthettük a barlang közelében. Gábor ismét remekelt és cirka 20 perc alatt felhajtotta nekünk a környék legbájosabb kiadó szobáit Unken falujában, cirka 15 km-re a Lamprechtsofen Höhle bejáratától. A házinéni, aki mellesleg főállásban tehenész (ezt egyébként le sem tagadhatta volna, mivel teljesen autentikus istállószag lengte körül az épületet), aznap vélhetően nem számított barlangász vendégekre, úgyhogy némi időt kért a szállás felkészítésére (takarítás, befűtés, speciális, barlangászoknak szóló szolgáltatások, stb.). Amíg a gazdasszony az előkészületekkel volt elfoglalva, mi gyorsan elslisszoltunk megnézni a barlangot. A bejárat melletti parkolóban csak magyar és lengyel rendszámú autókat lehetett látni, ennek megfelelően a kutatóházban is magyarok fogadtak. Sanyi egyeztetette a másnapi túra részleteit, miközben mi megcsodáltuk a Lampo hatalmas szádájánál gombamód növekvő jégcseppköveket, melyek ékesen bizonyítják, hogy az egyik legimpozánsabban karsztosodó kőzet a vízjég.

Egy kevéske egészségügyi séta után (Emese tempójában - értsd: olimpiai gyaloglás - bő egy óra) belaktuk a szálláshelyet, ahol estére még a konyhát is megkaptuk, persze csak a háziasszonnyal együtt, aki bokros teendői ellenére (4 és 6 között ugyanis fejnie kellett) sem volt hajlandó függetlenül átengedni nekünk a terepet. A közös sóletmelegítés gyorsan megalapozta a nemzetközi kapcsolatokat és szerény vacsoránkat már a gazdasszony adományaival kiegészítve, azaz némi házi zöldségleves, káposzta és almapálinka körében költhettük el. E nemes lakoma után oly' gyorsan elnyomott minket az álom, hogy Gergő angyalai (Anna, Ági, Tünde), sőt még maga Gergő sem tudott felverni minket békés szunyókálásunkból, amikor - nem is túl későn - a csapat erősítéseként megérkeztek és elfoglalták szobáikat.

Másnap, immár kilencen (Sanyi, Gergő, Anna, Ági, Emese, Gábor, Jani, Tünde és jómagam), felvonultunk, hogy végre bevessük magunkat a hegy rejtelmes gyomrába. Mielőtt elindultunk, vesztemre összefutottunk a nyíregyháziakkal. Megnyertem egy köteles beget 100 méter kötéllel, amit a lengyelek elegendő transzport híján bíztak a rájuk, azzal, hogy vigyék fel az első bivakhelyig, de a nyíregyieknek sem volt elég emberük, annyi cuccot kellett volna fölcipelni. Nem volt mit tenni, fogtam a saját kisbegemet, beleraktam a nagyba, aztán az egészet a hátamra. A társaságból jónéhányan jártak már itt, de nekem és még néhányunknak minden kavics új volt...

Persze hallottam már a Lampo méreteiről, de mégis... amikor az ember először szembesül a hatalmas termekkel, a zöldes fényben játszó tavakkal és a robajló vízesésekkel, a lelke legmélyéig áthatja a természet iránt érzett alázat. A rövid kiépített szakasz után nagy lendülettel vágtunk neki a túrának, ami szinte töretlenül tartott ebédidőig. A túraútvonal nagyon gondosan be van szerelve kötelekkel, (vízszintes és függőleges szakaszokkal egyaránt), helyenként indiánhidakkal és nagyon sok lépőszegekkel. A nagyobb hasadékok és kitettebb falak még létrákkal is el vannak látva. Gyakorlatilag egy föld alatti via ferrata útvonalról beszélhetünk, ami a kritikusabb szakaszokon folyamatos biztosítási lehetőséget nyújt, de akár biztosítás nélkül is leküzdhető. Sajnos a kötélzet helyenként eléggé el van öregedve (nem kevés helyen láttam szakadt köpennyel csupaszon árválkodó kötélmagot) és itt-ott a létrák is elég rozzantak, közlekedtünk szétesett példányon is. Csak később tudtuk meg, hogy a beszerelt kötelek átlagéletkora 20-30 év... Az egyik legnagyobb szenzáció kétségkívül a Grünsee vizeinek meghódítása volt, ahol Gáborral a közös tutajozás alkalmával sikerült is egy kissé átöblítenem a csizmáimat, mivel Gábor - aki ez alkalomból el is nyerte a Tutalyos címet (saját kérésére ly-vel!) - olyan nagy elánnal húzta lélekvesztőnket a vezetőkötélen, hogy teljes testsúlyát latba vetve végül teljesen elfeküdt, amitől a tutaj súlypontja túlzottan hátra tolódott. Emiatt sokáig dühöngtem és nem tudtam eldönteni, hogy a vizes lábam vagy a kötelesbeg cipelése-e a rosszabb, míg egy szűkületben magam is rá nem kontráztam és újból fel nem frissítettem magam a jéghideg vízzel. A víz egyébként talán még változatosabb formákban inkarnálódik a Lampoban, mint maga a kőzet, ami - alpesi barlangról lévén szó - szinte "cseppkőmentes". A hatalmas zúgó vízesésektől a kőcsatornákban csordogáló csendes kis erecskéken keresztül, az olyan csodálatos fényhatásokat produkáló tavakig, mint amilyen pl. a Smaragdsee, vagy a bejárati rész jégcseppköveitől a mindent beborító vízharmatig minden formáció előfordul. Persze ha az ember nem vész el a gigantikus terek ellenállhatatlan varázsában, éppen elég magával ragadó részletekre bukkanhat a keze meg a lába alatt is. Az intenzív vízmunka helyenként egészen bizarr, nyers formákat, padkákat, barázdákat, peremeket, őshüllőkre emlékeztető éles taréjokat vájt a sziklába, míg máshol a tengerparti föveny szépségével vetekedő békés teraszokra lehet lelni. A víz mindenhol otthagyta a nyomát, a falakon a legkülönbözőbb karr típusokat fel lehet fedezni, a nagyobb felüleleteket szinte mindenhol áramlási kagylók (scallop) borítják, a patakmedrek pedig a csodás barlangi gyöngyök gyűjtőhelyei. A mészkőben sok helyütt találni megalodusokat és a különféle klasztos falrészletek is gyakoriak.

Utunk során háromszor is találkoztunk mérőállomással. A barlang a bejárat közelében volt a leghidegebb, a kiépített szakaszon 0 fokot mutatott a hőmérő (különös, hogy a hideg így megült ezen a szakaszon, mert a barlangtúra idején a szabad ég alatt néhány fokkal melegebb volt). A belső szélfogó ajtó után a Bocksee környékén volt a legmelegebb, az itteni hőmérő 5 fokot mutatott. Érdekes, hogy azok akik tavaly is voltak itt, óriási huzatról számoltak be, ami most nem jelentkezett (ezen a szakaszon rendesen ki is melegedtünk). A következő mérőállomást, ha jól emlékszem a Lamprechtsdom tájékán láttuk, itt a hőmérő mellett egy páramérő is fel volt szerelve; 3 fokot és 92% relatív páratartalmat mutattak a műszerek. A vízesések környékén éreztük leghidegebbnek a levegőt, ezeken a helyeken a légmozgás is felerősödik és a hűvös vízpermettől még fagyosabbnak érzi az ember a levegőt.

Az ebédet már a Dolomitdóm környékén, a Riviéra felső bejáratának a közelében fogyasztottuk el. Ez volt a tavalyi túra végpontjának színhelye. Némi főzőcskézés után még melegétel és tea is került az "asztalra". A túraterv szerint 15 óráig haladhattunk befelé, úgyhogy hamarosan összeszedelődzködtünk és igyekeztünk tovább, hogy minél többet láthassunk még a barlangból. Végül a Dolomitdóm fölött, egy nagy lemászás után (ahol végre megszabadulhattam a 100 méter kötéltől) egy vízesés aknájának aljáig jutottunk el. Innen már nem láttuk értelmét a további küzdelemnek. Az akna falára elég ócskának látszó létrák voltak beszerelve, túlságosan kockázatosnak tűnt a továbbjutás. 14:45-kor búcsút intettünk a monumentális vízoszlopnak és elindultunk visszafelé.

Alig indultunk útnak, amikor összefutottunk a nyíregyházi csapattal, akik újabb adag felszerelést szállítottak a lengyelek depójába. Tőlük tudtuk meg, hogy majdnem eljutottunk az engedélyezett szakasz végéig, állításuk szerint 100-150 méterre lehettünk a hivatalos túraútvonal végét jelző Y elágazástól. A hosszú "szűkületkerülő szűkület" előtt (ez egyébként a nagy beget magam előtt tuszkolva fölfelé volt igazán "élvezetes"), még egy magyar csapattal találkoztunk. Úgy látszik valamilyen oknál fogva a népsűrűség a Lamponak ezen a szakaszán erősen megnövekedett, mert a szűkület után is belebotlottunk néhány víkendező barlangászba, akik felséges illatokat csaltak a barlang levegőjébe, ti. éppen babfőzeléket főztek. A rotyogó főzeléktől összefutott a nyál a számban, ráadásul a fazekat római lakomákhoz hasonlatosan ülték, ill. feküdték körül, egyikük egy agyagpadon heverészve még jól be is fűtött magának az izolációs fólia alá dugott karbidlámpával. Azt hiszem ez volt az a pillanat, amikor megfordult a fejemben, hogy most már azért nem lenne olyan rossz kint lenni...

Minthogy még elég jól álltunk az idővel, visszafelé bekukkantottunk a Riviéra alsó bejáratának kanyonjába és a Lamprechtsdom alatti grandiózus vízesést is megtekintettük, sőt a kiépített szakaszt elérve felcaplattunk azon a 390 lépcsőfokon is, ami a hivatalos turista végpont, egy az addig látottakhoz képest szinte hétköznapinak mondható vízeséssel.

A kaland végül este 8 körül fejeződött be, 10 és fél órányi túrázás után. Most értékeltük csak igazán az unkeni szálláshelyünk civilizált körülményeit. Egy jó meleg zuhany után levonultunk a meghitt kis étkezőbe, ahol nem csak jobbnál jobb falatok, de Bence remek körtepálinkája is előkerült, amit még néhány sörrel is megtámogattunk. Azt hiszem az egész napos izgalmak és a kiadós vacsora után mindenki örömmel és kellőképpen elzsibbadva bújt az ágyikójába.

Piknik a Földgömb-teremben - január 4.

Az év elejét - pótszilveszter gyanánt - morzsapartival ünnepeltük a Ferencben.. E jeles alkalomból még egy összecsukható kempingasztalt is lecipeltünk a Földgömb-teremig, ahol szabályos terülj-terülj asztalkám vállalkozás vette kezdetét. Sajnos nem tudtuk felhajtani a betervezett félmeztelen mesztic felszolgálónőket (na jó a "chip and dale" fiúkat sem), de legalább pezsgő került az asztalra. (Mellesleg egy rém rossz ízű alkoholmentes változat, ami asszem egyedül Tündének ízlett.)

Egyébként nem mondhatnám, hogy a rendezvény óriási tömegeket vonzott volna a barlangba, pedig külön meghívtuk a társaság mozgáskorlátozottjait is (ti. valami miatt a tavalyi év végére a fél Guru összetörte magát), gondolván, hogy a Földgömb-teremig mindenki le tud támolyogni, de a sérülteket egyedül Lovex képviselte, aki még mindig a Kalcitos-bg.-nál elszenvedett baleset következményeit nyögi. Attól függetlenül, hogy ezúttal nem a teljesítményre hajtottunk, elszaladtunk a Mikulás-ágba, ahol Tünde kapirgálásával (lehet, hogy az a remek pezsgő volt rá ilyen hatással?!) szenteltük meg az Újévet.

e-mail   elérhetőség   keresés   barlangászok

Összes jelenlévő látogató: 1 (ebből regisztrált: 0, vendég: 1)